A BLOGRÓL & RÓLAM

Amióta az eszemet tudom, foglalkoztat a “naplózás”. Vagyis, hogy a velem történteket leírjam, megörökítsem a későbbi önmagamnak vagy majd a gyerekeimnek, unokáimnak. 🙂 Vezettem naplót füzetbe, aztán különböző online felületeken, aztán újra füzetbe. 2016-ban kipattant a fejemből a blogolás gondolata, ami tulajdonképpen az online napló egyik legelegánsabb formája. Feltéve persze, ha nem hét pecsétes titok a tartalma. 🙂 Ha már kicsit körülnéztél az oldalamon, akkor láthatod, hogy azért mégsem lett teljesen én-blog. Ennek egyrészt az az oka, hogy nem csak magamról írok, hanem mindenről, ami a mindennapokban megérint, érdekel vagy inspirál.

Mivel elég sok minden hatást tud gyakorolni rám, ezért a bejegyzéseim meglehetősen sok témát érintenek. A kezdetekben emiatt nehéz volt találnom egy közös kapcsolódási pontot. Végülis négy szóra fűztem rá őket: gondolkodj tudatosan, kreatívan, pozitívan. Ez az a mondat, ami összekapcsolja az összes írásomat, alkotásomat vagy bármit, amihez a nevemet adom. Vagyis ez fejezi ki leginkább a gondolkodásmódomat, azt, hogy hogyan nézek a világra és az vélhetően hogyan néz vissza rám. Az oldal ezt megkapta mottónak, a neve viszont Életműhely lett. Azért pont ez, mert én abban hiszek, hogy az életünket bármikor alakíthatjuk, formálhatjuk, javíthatjuk. Telis-tele vagyunk ugyanis lehetőségekkel, mint ahogy egy műhely is tele van eszközökkel, melyeket megragadva bármire képesek lehetünk.

Salamon Kitti vagyok, 30 éves, vidéken élő lány. Mivel 18 évesen nem tudtam, hogy merre induljak el, így nem volt más hátra, mint, hogy minél több területen kipróbáljam magam. Ez a folyamat még most is tart, jelenleg pénzügyet és számvitelt tanulok. Számomra nagyon fontos, hogy a munkám ne csak munkát, hanem hivatást is jelentsen, vagyis, hogy valami olyan legyen, amit szívvel-lélekkel tudok csinálni. Ebben a nagy útkeresésben találtam rá az írásra is, ami rengeteg örömet ad nekem. Ennek az a fő oka, hogy szeretem a gondolataimat egymagam feldolgozni, rendszerezni és írásban megosztani másokkal. Ez persze nem azt jelenti, hogy elvonultam egy lakatlan szigetre vagy egy hét lakat alá zárt vártoronyba. 😀 Egyszerűen csak arról van szó, hogy nekem nagyobb igényem van a befelé fordulásra, mint másoknak. Mivel ezt rajtam kívül sokan ugyanígy érzik, szerencsére a világ már felismerte, hogy ez egy teljesen normális viselkedés, amennyiben az ember személyiségéből adódik. Ennek egy szép nevet is adtak, szóval a 21. században már azt is elmondhatom magamról, hogy introvertált vagyok. 🙂

Úgy tűnik, hogy az én életembe a fontos dolgok valahogy mindig később érkeznek meg. A nagy Ő-t is hosszú-hosszú évekig kerestem, míg végül 2017-ben megismerkedtem vele. A páromat Andrásnak hívják, ő hozta el nekem az igaz szerelmet. Ezzel kapcsolatban annyit mondhatok, hogy lehet, hogy időbe telik, amíg rátalálunk arra az emberre, aki teljessé teszi az életünket, de érdemes várni rá. És ami talán ennél is fontosabb, hogy nem szabad feladni vagy beérni kevesebbel, mert akkor több millió boldogságban töltött pillanattól fosztjuk meg magunkat.

Gyakran eszek reggelire csokit. Erre akkor szoktam rá, amikor még a Norbi Update rendszere szerint étkeztem. Ebben ugyanis megengedett volt (most már nem annyira), hogy a reggeli órákban hizlaló dolgokat egyen az ember. Ennek az a magyarázata, hogy akkor ezerrel pörög az emésztés, tehát amit ilyenkor megeszel, azt nagyon hamar felhasználja a szervezeted. Ez annyira belém ivódott, hogy még most is sokszor ébredés utánra halasztom az ilyen fajta bűntevékenységet. 🙂

Imádom a zoknikat, a bögréket és a füzeteket. Ezekkel a tárgyakkal mágnesként vonzzuk egymást, jelen pillanatban is van körülöttem belőlük. 😀 Az a jó, ha a zokni mintás, a bögre nagy, a füzet pedig üres. 🙂 Nem vagyok az a tárgy gyűjtögetős fajta, alapvetően nem szeretem körbevenni magam holmikkal, főleg olyanokkal nem, amik semmi célt nem szolgálnak. Ezen tárgyak számára viszont bármilyen mennyiségben, mindig van hely nálam, aminek egyszerűen az az oka, hogy örömet okoz a birtoklásuk.

Kiskoromban a Vörös Szonja volt a kedvenc filmem. Hát, erre azt hiszem nincs mentségem. 😀 Ez egy 1985-ös megjelenésű, kőkörszaki film Arnold Schwarzenegger és Brigitte Nielsen főszereplésével. Annak idején egy videó kazettán találtam rá és onnantól fogva nem volt megállás, állandóan ezt néztem. Ráadásul németül  szóval azzal, hogy miről szól a film, csak annyira voltam tisztában, mint amennyire ki tudtam következtetni a jelenetekből. Felnőtt koromban a kíváncsiság kedvéért egyszer megnéztem magyarul is.

Alkalomadtán meséket írok. Méghozzá többnyire a Szitakötő folyóirat által meghirdetett pályázatokra, ahol meg is jelentetik azokat, amelyek a legjobban tetszenek nekik. Azzal büszkélkedhetek, hogy az általam írt mesék már öt számban is olvashatóak. Valamint a Mesém c. pályázat keretén belül is kiválasztásra került néhány munkám, melyek között nem csak mese, hanem illusztráció is szerepel. Ezek a Mesém c. mesekönyv 9. és 10. kötetében jelentek meg 2016-ban, illetve 2017-ben.

12 éven át a hajam mindig más színű volt. Olyan is előfordult, hogy két-három havonta átfestettem. A szőke, a barna, a vörös és a fekete több árnyalatát is kipróbáltam a világostól egészen a sötétig. 🙂 A kaméleonkodásnak az volt az oka, hogy kerestem a tökéletes színt, vagyis azt, ami igazán “én” vagyok. Meg hát rá is kaptam a hajfestésre, tetszett, hogy minden egyes alkalommal másképp néztem ki. Viszont a hajam ezt már kevésbé csípte, egy idő után megtöredezett és száraz lett. 2015-ben úgy döntöttem, hogy lenövesztem, azóta az eredeti hajszínemet, vagyis a sötétszőkét “hordom”. 🙂